Advent második vasárnapján járjuk körbe a születés misztériumát, katarzisát. Ketten írjuk az elmélkedéseket, egyikünk temetett, a másikunk betegséggel született gyermeket nevel. Kétféle gondolatvilággal szeretnénk sorstársainkhoz szólni.
Jézus egy barlangban született, Mária és József egyedül voltak életük első szülési, születési tapasztalatát élve át. Emlékezzünk, hogy sem a várandósság eleje, sem a vége nem volt Mária számára nyugodt, békés időszak. Amikor közelgett a szülés ideje, akkor kellett sokat gyalogolniuk népszámlálásra és bárhol kopogtattak, elzavarták őket. Hasonlít ez a helyzet a mi vesszőfutásunkhoz is, pláne ha érzéketlen személyekkel is találkoztunk nehezített várandósságunk során. Milyen emlékek adnak erőt? Melyek azok, amik felzaklatnak? Kik voltak a szövetségeseim? Mit tanultam ezektől a kapcsolatoktól?
Ugyanabban a kórházban szültem fiamat, ahol leányomat, de nem ugyanazzal a nyugodt szívvel. Hiába volt velem a szeretetteljes családom, hiába volt körülöttem a felelősségteljes orvosi személyzet, szorongatóan egyedül éreztem magam a félelmemmel. A tudat, hogy betegséggel jön világra gyermekem és kiszámíthatatlan milyen ellátásra fog azonnal szorulni, óriási erőket kívánt tőlem. Istenhez fordultam, kitártam Neki a szívem és amennyire bírtam bízni, átadtam magam számára. “Uram! Legyen meg a Te akaratod!” -megélve ismételtem magamban, egyre erősödő békében. Ebben a katartikus lelki állapotban hallottam kicsattanó erővel felsírni édes gyermekemet!