Advent első vasárnapja
A pusztában kiáltó hangja vagyok. (Jn 1,23)
Advent a várakozás ideje, a befelé figyelésé, a reményé, hogy a mi életünkben is bekövetkezik a csoda. Ahogy a babánkat nem láthatjuk jól a várandósság alatt, csak néha, gépek segítségével, úgy a csoda sem mindig látható számunkra. Mélyen kell hinni benne, hogy megvalósuljon. Figyelünk a lelkünk összes rezdülésére. Érezzük, ha valami nyugtalanít minket, ha mégsem úgy alakul a csoda, ahogy szeretnénk.
A mi esetünkben a csoda fájdalmas katarzissal kezdődik. Egy elbizonytalanító diagnózis, megismételt vizsgálatok sora, fájdalom, értetlenség, düh. Miért velünk történik ez? Egyikünk babája még méhen belül meghalt a 38-dik héten, a másikunk esetében hosszú és türelemre intő várakozás volt, míg megajándékozott minket az Úr második gyermekünkkel, a kisfiunkkal. Áldott állapotom derekán derült fény a csoda egészségének “másságára”. A pusztában találjuk magunkat, rémülten, aggódva. Erősödő hitre elhívva. A pusztában leszünk, hiszen nincs olyan ember, aki teljes mértékben megérti, amin keresztülmegyünk. Egyéni a küldetésünk, mi sem értjük, főleg, ha első tapasztalatként éljük át. El tudjuk-e fogadni így a csodát? Hogyan éljük meg a várakozás idejét?
